Ars poeticám: Isten a stoppban, gondviselés és vakmerőség kérdése

Már régóta rágom a saját fülem, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Valahogy azt érzem tisztáznom kell magamban és mások előtt is a dolgaimat, ezeket a vallásos dolgaimat...esetleg "papírra vetni" egy ars poeticát, amihez tarthatom magam később is...

Szóval annak is, aki nem ismer személyesen feltűnhetett már az, hogy így Isten, meg a szentek, meg papok meg nővérek sorra feltűnnek a bejegyzéseimben. Ennek az az oka, hogy katolikus vagyok. Gyerekkoromban nagyon megszerettem Jézust és azóta jó, ha vele lehetek. Jó, ha együtt lehetünk. És ezzel a Jézussal egy személyes kapcsolat kezdett kialakulni, közel ugyanúgy, mint egy hús-vér, fizikailag mellettem lévő emberrel. És Ő adott egy nagyon mély és szép tanítást az Isten- és Emberszeretetről és mindezt példaként elém is élte. És engem vonz az ő életformája.

Jézus azt mondja az evangéliumban, hogy "ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut" (Lk 10,4), azaz legyünk eszköztelenek... Jézus arra hív, hogy vállaljuk el ezt, és higgyük el azt, hogy Ő megad nekünk mindent! Az ajkainkat betölti a megfelelő szóval, utunkat elrendezi... Jézus szeretné megmutatni az ebből fakadó örömöt, meg akarja mutatni azt, hogy Jó Pásztorunk, Gondoskodónk, Barátunk, az Övé vagyunk! Ezt mind mind csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha nincsenek bálványaink, nem ragaszkodunk semmihez és senkihez, ha egyszerűen üresen állunk Őelőtte.

De valljuk be, azért ezt a mai világban nem túl egyszerű megvalósítani. Eszköztelenül, pénz nélkül, bálványok és ragaszkodások nélkül elindulni az életben... vagy csak pénz nélkül elindulni a munkahelyre, egyetemre őrületes badarság, bár én néha mégis megteszem.

Nekem a stoppolás az eszköztelenség útja, s ezért stoppolok leginkább. És Deus providebit, igen Isten gondoskodik. És ez ÖRÖM! Öröm megtapasztalni egyrészt azt, hogy Jézus gondoskodik az emberről és öröm az is, hogy a másik ember gondoskodik rólam, mert Isten vele van. Szóval ezért stoppolok elsősorban. De nem feledkezem meg arról, hogy ez egy út, küldetés. Nekem feladatom van a stopp közben, hirdetnem kell az evangéliumot, el kell vinnem Jézust, a sofőrhöz. Nagy munka ám ez! És persze ember vagyok, nem is sikerül sokszor... De ezt ne úgy képzeljétek, hogy akkor beülök a kocsiba és akkor nekikezdek dumálni, nem, nem... hiszen nem térítő vagyok, én hirdető vagyok, meghirdető vagyok, hordozó vagyok, örömhír-hordozó. Ez pl. úgy szokott lenni, hogy amikor mennek el mellettem a kocsik, akkor magamban kérem rájuk Isten áldását. Vagy ha beülök az autóba, akkor szintén, csak így csendben, magamban. De persze ember vagyok, azért sokszor szidalmazok az áldás helyett, de igyekszem. :-) És ha valahogy kiderül rólam ez az egész, akkor igyekszem rendelkezésre állni (ez is nagyon fontos) és válaszolni kérdésekre, amennyire tudok vagy beszélgetni csak úgy...

Mondjuk azért el tudom képzelni a Mennyei Karokat, amikor kitalálom ismét, hogy stoppolok. Mindenki fogja a fejét, de aztán nekiállnak szervezkedni küldik a szép és jó autókat. :-)

Szóval van valamiféle kapcsolatom az Istennel. Igyekszem, mint ahogy más kapcsolataimnál is, nem elmenni a határokig, nem visszaélni ezzel a kapcsolattal. Ez azt jelenti, hogy vakmerő expedíciókra nem vállalkozom. Tehát éjjel részegen nem állok neki stoppolni, de nappal másnaposan sem :D Akkor és csak akkor (éljen Hankovszky logika órája, ezt a szóösszetételt legalább megjegyeztem) állok neki stoppolni, amikor biztonságos. Leszámítva a vis major helyzeteket.


Kb. ennyit akartam, kicsit azért kitárulkoztam itt a nagyvilágnak, de azért, aki arra adja a fejét, hogy eljön velem stoppolni, ne aggódjon XD

Ha még eszembe jut valami ehhez, szép csendben pótolgatom az irományt.